Feed aggregator

The Czech Ministry of Foreign Affairs has barred a journalist from the daily newspaper Deník N from attending a press conference despite the fact that according to the newspaper she had applied for accreditation in good time and in accordance with the rules. The journalists' association is now considering boycotting press conferences in retaliation. Commentators discuss whether this marks the beginning of a repressive trend, as well as appropriate responses.

It sent rocks and earth crashing on to those praying at an overnight service, the authorities say.

Envie de découvrir Oman sans démarches administratives ? C’est désormais possible ! Suite aux récentes modifications de la loi sur le séjour des étrangers, le […]

L’article Ce pays du Golfe ouvre ses portes sans visa : les Algériens peuvent en profiter sous conditions est apparu en premier sur .

Des dizaines d'Éthiopiens attendent leur exécution ; certains ont contacté la BBC pour raconter leur histoire.

Des dizaines d'Éthiopiens attendent leur exécution ; certains ont contacté la BBC pour raconter leur histoire.

Every summer, before dawn breaks over the Himalayas, Bashir Ahmad leads his horses onto the narrow mountain trail that winds toward the Amarnath cave shrine. For decades, the annual Hindu pilgrimage has been the most important season of the year for his family. The money earned over two months pays for food, school fees, winter […]

Credit IMF Photo/Nicholas Karlin

By Kristalina Georgieva
WASHINGTON DC, Aug 4 2026 (IPS)

My first meeting in Buenos Aires began with an unexpected gift. Economy Minister Luis Caputo presented me with an Argentine national team jersey bearing my name and the number 10—Lionel Messi’s iconic number.

It was a fitting start to my first official visit. When Messi finally lifted the World Cup in Qatar, he was 35 years old—an age when many footballers have already retired. His triumph was the culmination of years of perseverance, setbacks, and relentless dedication. It underscored how great achievements require persistence—and can take longer than expected.

Economic transformation follows a similar path. Restoring stability is difficult. Making it endure is even harder. The greatest rewards come only after years of persistence.

That stuck with me during my visit to Argentina this week. Everywhere I went, I encountered people looking beyond today’s challenges and asking what their country could become over the next decade.

For a country that has spent much of its recent history focused on the next crisis, shifting attention to a longer horizon was, I found, to be the most encouraging sign of all.

Impressive stabilization

Only two and a half years ago, Argentina faced one of the most difficult economic moments in its modern history. The government was running constant deficits. Inflation exceeded 200 percent. The economy was contracting. Poverty had climbed above 50 percent. Families watched the value of their wages and savings fall. Businesses found it difficult to plan beyond the next few weeks.

Today, the picture is markedly different.

Argentina has delivered two consecutive years of primary fiscal surpluses for the first time in 15 years. The economy is growing. Inflation has fallen to around 30 percent. Poverty has declined. The central bank is rebuilding international reserves. Sovereign borrowing costs have fallen.

All three major credit rating agencies have upgraded the country. In addition, more than $45 billion in investment projects have already been approved under Argentina’s large investment incentive framework. The pipeline under development is more than twice that size. These achievements reflect the commitment to stability and determined policy actions by Javier Milei’s administration and, above all, the perseverance of the Argentine people.

From stability to growth and opportunities

Stabilization gives a country back something that isn’t easily measured: time. When families believe prices will remain stable, they start to save instead of simply protecting themselves against inflation. When businesses believe policies will remain predictable, they invest for years rather than months. Banks extend longer-term credit. Governments can focus on improving institutions instead of responding to the next emergency.

In other words, stability extends a country’s time horizon. I know how transformative that can be because I experienced it in my own country.

When Bulgaria suffered hyperinflation and a banking crisis in the 1990s, my mother’s lifetime savings disappeared almost overnight. I kept my own modest savings in dollars, in a tin box hidden in the cupboard. Restoring stability required difficult reforms, stronger institutions, and persistence over many years.

The results did not appear immediately. But because Bulgaria stayed the course, confidence gradually returned. Investment increased. People found work. Living standards improved. Earlier this year, Bulgaria adopted the euro—a milestone that would once have seemed impossible.

The lesson was not simply that stabilization can succeed. It was that its greatest rewards emerge only with time.

That challenge is even greater today. The global economy is becoming more uncertain. Trade patterns are shifting. Geopolitical tensions remain elevated. Artificial intelligence is reshaping industries and labor markets at remarkable speed. Capital is increasingly selective, flowing to countries that combine sound policies with predictable institutions.

In this environment, macroeconomic stability is not merely desirable—it is a prerequisite for attracting investment, creating jobs, and remaining competitive.

Unleashing potential

I saw that opportunity very clearly at the fast-developing Vaca Muerta oil and gas fields, in Neuquén province. That Argentina enjoys world-class natural resources has long been known. Yet Vaca Muerta shows that it also has talented engineers, entrepreneurs, and public and private leaders committed to developing them. And it is doing so at a moment when the world is looking for secure and reliable energy supplies.

Vaca Muerta is only one example of a broader opportunity. Mining investment is accelerating, knowledge-based services export nearly $10 billion annually, and agriculture remains among the world’s most competitive sectors. Beyond its natural resources, Argentina boasts world-class entrepreneurs, strong universities, and exceptional human talent.

The next phase is to ensure that these opportunities spread across the broader economy.

That message came through clearly in my discussions with business leaders. They welcomed the country’s renewed stability and growing investor confidence, while emphasizing the importance of reducing barriers to investment and broadening the recovery across more sectors.

It also came through in two very different conversations.

On my first morning in Buenos Aires, I met Marina, a makeup artist who kindly helped me get ready for the day ahead. She told me she works three jobs and that life remains difficult. Yet she also told me she hopes the country stays the course. Her circumstances have not changed overnight. What’s changing is her confidence that progress can last.

I later met renowned tango dancer Mora Godoy. Beyond her celebrated career, she has built a dance school and offers scholarships to young people who otherwise might never have the chance to learn.

Different stories, different professions—but both reflected the same belief that investing today can create opportunities tomorrow.

I heard that same longer-term perspective from students. Their questions were not about the next six months. They were about artificial intelligence, innovation, leadership, and Argentina’s place in the global economy. They wanted to know how their country could compete—not just next year, but over the coming decades.

Across these conversations with business leaders, workers, and students, I heard a common, encouraging message: Argentina is beginning to look beyond the next crisis to the opportunities ahead.

In the end, success will not be measured only by lower inflation, stronger reserves, or healthier public finances. It will be gauged by whether more businesses invest, small and medium-sized enterprises expand, workers find better jobs and higher wages, and more Argentines see the benefits of economic growth in their daily lives.

The next steps

That same long-term perspective guides the IMF partnership with Argentina.

Our role is to support the policies and institutions that make lasting stability possible. The government’s proposal for a stronger and more independent central bank can help ensure that progress on inflation endures. A durable fiscal responsibility framework, with clear rules and strong institutions, can help future governments preserve today’s hard-won gains. These reforms allow families to plan, businesses to borrow and invest, and governments to look beyond the next crisis.

Argentina’s economic transformation will also take time. The country has laid the foundations for a more stable future. The challenge now is to stay the course—to keep building the institutions, confidence, and opportunities that will allow today’s progress to become lasting prosperity.

Kristalina Georgieva is Managing Director of the International Monetary Fund, Washington DC.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

By Jomo Kwame Sundaram
KUALA LUMPUR, Malaysia, Aug 4 2026 (IPS)

President Trump has blamed trade liberalisation advocated by globalists for US deindustrialisation. Instead, his own weaponisation of economic policies, instruments and institutions purport to ‘make America great again’ (MAGA).

Jomo Kwame Sundaram

Trump 1.0 claimed to do so by ‘reshoring’ industries that had relocated abroad. Trump 2.0 uses more threats to secure investments, markets and other economic advantages for US big business, at the expense of others, including allies and especially the Global South.

While rejecting globalists’ claim that trade liberalisation enhances growth, employment and incomes for all, his own ‘America First’ policies are slowing the world economy, including the US.

Post-war trade policy
The US has dominated international relations and institutions, including multilateral economic governance, since World War Two (WW2). The US Congress rejected the 1948 Havana Charter proposing the International Trade Organisation (ITO).

Selective trade liberalisation was key to the ‘neoliberal’ Washington Consensus, which has been recommended, if not required, by multilateral economic institutions from the 1980s.

Meanwhile, the neoliberal era has been associated with slower, more volatile growth than the post-war Keynesian ‘Golden Age’ of the first quarter-century after WW2.

The West pushed for the World Trade Organization (WTO) to consolidate the international economic order on a neoliberal basis. The 1994 Marrakech Agreement establishing the WTO left little room for development policy initiatives.

For many in the West, neoliberal trade liberalisation ended with the first Trump presidency from 2017. However, the reversal had begun earlier in the 21st century, especially after the 2008-09 global (actually Western) financial crisis.

However, Trump should be acknowledged for brazenly weaponizing international trade and investment instruments against the rest of the world, including US allies.

Hegemony
Free trade advocate Jagdish Bhagwati showed that anything less than trade multilateralism, including plurilateral and bilateral free trade agreements, is sub-optimal and unfair.

Compromises, including those promoted by international financial institutions and the OECD, have, instead, strengthened US and Western hegemony.

Postwar decolonisation of Asia and Africa has seen discontent grow in multilateral institutions, prompting selective Western undermining of multilateralism after the Cold War.

Unable to ensure the WTO’s dispute settlement system consistently protects and advances its interests, the US has paralysed it by blocking key appointments since the Obama presidency.

Collective assertiveness by developing countries in multilateral fora has mitigated some adverse consequences of international economic integration under Western auspices.

Partial and uneven trade liberalisation has constrained Global South industrialisation. Recent deindustrialisation has reduced manufacturing’s share of national output in many developing countries.

Little new manufacturing capacity has developed in Africa beyond some minimal import-substituting and resource-processing activities protected by high transport costs.

Divide and rule
Economic concessions, such as trade preferences, to developing countries have been used to divide the Global South, including the ‘least developed countries’ and ‘small island developing states’, effectively weakening their collective negotiating strength.

Trade liberalisation has also reduced tariff revenue, especially important for the poorest developing countries, where it often accounted for up to half of total tax collected.

Additional taxes, typically from consumption or income, have never compensated for tariff revenue losses due to trade liberalisation. This has undermined their already weak fiscal capacities, often requiring them to borrow even more.

Promoting food agriculture in supposedly ‘land-abundant’ African countries was supposed to make them more food-secure and even export-competitive but there is no evidence this has happened.

Developing nations have long unsuccessfully asked the Global North to eliminate agricultural subsidies, tariffs, and non-tariff import barriers that protect their output.

This would make food production in developing countries more competitive. But rich countries have long insisted that developing countries must first ‘reciprocate’, e.g., by eliminating their manufacturing tariffs.

Structural adjustment has also undermined agricultural infrastructure and smallholder productivity in many developing countries. Meanwhile, lower farm subsidies in Europe have raised many food import prices in the South.

Gains from trade?
Purported gains from trade liberalisation are often either merely theoretical or one-time gains from static understandings of comparative advantage, with no cumulative potential.

Claims of gains from trade liberalisation presume internationally competitive productive and export capacities capable of generating a strong positive supply response.

Such preconditions are unlikely in most developing countries, especially the poorest, and need to be developed, typically by protecting against external market pressures.

Most studies of realistically achievable outcomes of WTO Doha Round negotiations from 2001, including those for the World Bank, projected net losses for most developing economies, except for a few Asian economies.

There is also no robust evidence of trade liberalisation significantly reducing poverty and hunger. Developing countries, especially the poorest ones and those in sub-Saharan Africa, would be worse off.

One may well ask why developing countries have to be bribed with ‘aid for trade’ if it is in their own best interests to commit to trade liberalisation, multilateral or otherwise.

Worse, trade liberalisation has made sustainable development nearly impossible by significantly reducing policy options for aspiring developmental states, especially for trade, industrial, investment and technology policies.

IPS UN Bureau

 

Follow @IPSNewsUNBureau
!function(d,s,id){var js,fjs=d.getElementsByTagName(s)[0],p=/^http:/.test(d.location)?'http':'https';if(!d.getElementById(id)){js=d.createElement(s);js.id=id;js.src=p+'://platform.twitter.com/widgets.js';fjs.parentNode.insertBefore(js,fjs);}}(document, 'script', 'twitter-wjs');  

  

 

Related Articles

• Trump Tariffs Creating Less Manufacturing Jobs
• Trade Liberalisation Undermines Development
• No African Development from Western Trade Policies
• Trump Undresses Rival Trade Myths
• Trump’s ‘Shock and Awe’ Tariffs
• Trade Liberalisation Kicked Away African Development Ladder
• Trade Deception Returns in Pan-Africanist Guise
• Weaponizing Free Trade Agreements
• Trade Liberalization for Development?
• Agricultural Trade Liberalization Undermined Food Security

Douze personnes soupçonnées d’appartenir à un réseau criminel organisé de trafic d’or ont comparu dimanche devant le tribunal de Dar El Beida, à Alger. L’affaire […]

L’article Lingots d’or, devises et complices à l’aéroport d’Alger : les révélations d’une vaste affaire de trafic est apparu en premier sur .

Grandir avec un smartphone en main ne protège pas des pirates. C’est, en substance, le constat brutal que dresse une étude publiée le 29 juillet […]

L’article Gen Z et cybersécurité : la génération la plus connectée est aussi la plus vulnérable est apparu en premier sur .

Nigerian Richard Itoro is one of tens of thousands who have abandoned their lives in South Africa.

Après trois éditions organisées sur trois jours, le rendez-vous international dédié aux arts, à la culture et à la spiritualité vodun s'étendra désormais sur huit jours. Selon le site officiel des Vodun Days, la 4ᵉ édition se déroulera du 2 au 9 janvier 2027 à Ouidah.

Les Vodun Days changent de format. La 4e édition sera organisée sur 8 jours soit 2 au 9 janvier.
Cette nouvelle formule offrira aux visiteurs une immersion plus longue dans l'univers du Vodun, à travers un programme mêlant traditions, spiritualité, patrimoine et expressions artistiques.

Les festivités seront notamment marquées par les danses du Vodun Hounvè, les sorties des Zangbétos et des Egungun, la procession en l'honneur des divinités, ainsi que des concerts en plein air sur la plage de Ouidah avec plusieurs artistes.

Des animations de places publiques, des spectacles culturels et la grande cérémonie Vodun en présence de hauts dignitaires figurent également au programme de cette édition.

Les précédentes éditions des Vodun Days, organisées sur trois jours ont attiré des millions de touristes et de visiteurs venus du Bénin et de plusieurs pays, confirmant le rayonnement international de cet événement.

Avec cette extension à huit jours, les autorités entendent renforcer l'attractivité touristique de la destination Bénin et offrir une expérience culturelle et cultuelle encore plus riche aux festivaliers.

2026. július 7-8-án Ankarában kerül sor a NATO állam- és kormányfők következő csúcstalálkozójára. A csúcstalálkozó egyben az Észak-atlanti Tanács, a NATO politikai döntéshozatali fórumának az ülését is jelenti. Jelen írás az ankarai csúcstalálkozó globális hátterét és várható döntéseit tekinti át a transzatlanti kapcsolatok kontextusában. 

A NATO más nemzetközi szervezethez viszonyítva viszonylag ritkábban rendez legfelső vezetői szintű találkozókat. A NATO-csúcstalálkozók hosszú ideig többnyire két-három éves időközzel előforduló események voltak. (A NATO-csúcstalálkozók történelmi áttekintését ld. a szerzők korábbi publikációjában.) Ez a tendencia a 2010-es évek végén megfordult: a szövetség vezetői 2017-ben, 2018-ban, valamint 2019-ben is találkoztak. Az Ukrajna elleni orosz agresszió megindulását követően 2022 februárban virtuális értekezletre, majd nyáron Madridban rendes csúcstalálkozóra is sor került. Ezt követően minden évben volt NATO-csúcstalálkozó: 2023-ban Vilnius, 2024-ben Washington, 2025-ben pedig Hága adott otthont. A találkozók sűrűségének növekedését egyértelműen az Ukrajna ellen folyó háború és a NATO válaszai, a kollektív védelmet megerősítő döntések meghozatala, majd végrehajtásuk áttekintése tette szükségessé és indokolttá.

A „Trump-tényező”

A NATO csúcstalálkozói a konzultációs és döntéshozatali funkció mellett szimbolikus és protokolláris szerepet egyaránt betöltenek.

A csúcstalálkozók fő funkciója a közös biztonságot érintő (és a NATO napirendjére tartozó) aktuális kérdések megvitatása, a korábbi döntések végrehajtásának áttekintése, új politikai kezdeményezések elfogadása. Mindez egyfajta teljesítménykényszert is teremt a házigazda és a szövetség szempontjából egyaránt. A vendéglátó szövetséges értelemszerűen emlékezetessé, a házigazda ország-város nevét megörökítő politikát, esetleg hozzá köthető hosszú távú NATO-kezdeményezést szeretne. 

A NATO-csúcstalálkozók helyszínválasztása legtöbbször szimbolikus. A felajánlás önkéntes, a döntés közös – évekre előre. A szervezés felvállalása szimbolikus hozzájárulást jelent a közös teherviseléshez, és jelentős (több tízmillió eurós vagy dolláros) költségeket ró a szervező országra, amely cserébe politikai figyelemben részesül. A napirend meghatározása konszenzusos, de a szervező „igényeit” informálisan figyelembe szokták venni, amely egyúttal a szövetség az adott régió iránti figyelmét is demonstrálja, a NATO „360-fokos” megközelítésével összhangban. A földrajzi rotáció szembetűnő: Madrid, Vilnius, Washington és Hága után a szövetség legkeletibb fővárosa, Ankara következik: (és nem a „kozmopolita” Isztambul, bár ennek vélhetően inkább török belpolitikai okai vannak). A házigazda elvárásai feltételezhetőek. A legutóbbi törökországi NATO-csúcstalálkozóra 2004-ben Isztambulban került sor: ennek legemlékezetesebb döntése a 2003. tavaszi iraki amerikai-brit beavatkozás által a szövetségi kohézión ejtett sebek begyógyítása volt a közös NATO kiképzőmisszió (NTM-I) elindításával, valamint az Öböl-térség országait megszólító „Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés” (ICI) elindításával. 

Jelenleg szinte teljességgel kizárható, hogy Ankarában hasonló léptékű döntések szülessenek.

A csúcstalálkozó megrendezésének felvállalásával (amelyért a belső lobbizás évekkel korábban kezdődött) Törökország szerette volna demonstrálni erejét és befolyását, kitekintéssel a közel-keleti háborúra és Izrael regionális felemelkedésére. Az Irán ellen indított amerikai-izraeli háború teljesen keresztülhúzta a török számításokat. Szinte kizárt, hogy az ankarai csúcstalálkozó idejére (a hangzatos amerikai elnöki nyilatkozatokon túlmenő) érdemi konszolidáció történjék, vagy esély mutatkozzon arra, hogy a rendezésben Törökország érdemi szerepet kapjon.

A csúcstalálkozók fontos szerepe a közös politikák áttekintése, esetleges felülvizsgálata. Washington azonban „kiszámíthatóan kiszámíthatatlan”: az elnök napi szintű, akár 180 fokos irányváltásait az adminisztráció felső vezetői is hűen követik. A második Trump-adminisztrációból fájóan hiányzik az a kontrollt és visszajelzést jelentő vezetői kör, akiket az első adminisztrációban a nemzetközi sajtó „a felnőttek a szobában” kifejezéssel jellemzett. Egy NATO-diplomatát idézve: „a NATO-ban jelenleg egy Egyesült Államok formájú lyuk tátong, amelyet egyetlen más tagállam sem képes betölteni”. 

Az európai szövetségesek és Kanada rendkívül óvatosak és (részben az amerikai kollégák informális jelzéseit is figyelembe véve) óvakodnak az elfogadott NATO-politikák megnyitásától és újbóli megvitatásától, hiszen a végeredmény potenciálisan a jelenleginél sokkal kedvezőtlenebb helyzetet eredményezhet (pl. Oroszország megítélése vagy Ukrajna NATO-tagsági perspektívái kapcsán). Mindez tovább gyengítené az amúgy is törékeny kohéziót. 

Újabb összeveszésre, nyílt feszültségre pedig végképp nincs szükség. A NATO részéről hasonló a helyzetkép: a főtitkári kabinet egyértelműen a megúszásra játszik. Mark Rutte főtitkár alapküldetése (amely kiválasztását e posztra is segítette) Trump elnök „kezelése” és a szövetség életben tartása. A főtitkár havi-kéthavi rendszerességű washingtoni látogatásai – „Trump-suttogó” küldetései – ezt a célt szolgálják.

A szövetségesek tűréshatára jelentősen megnőtt a Trump-adminisztráció 2025. januári hivatalba lépése óta. Míg J.D. Vance alelnök 2025 februárjában, a müncheni biztonságpolitikai konferencián (Wehrkunde) elhangzott beszédét pánikreakciók és kollektív önvizsgálat követte, a szövetségesekre kivetett vámok, a Kanadával („51. tagállam”) és Grönlanddal kapcsolatos területi amerikai területi igények, az elnök NATO-ellenes kirohanásai és számtalan egyéb sérelem tükrében a hangulat inkább rezignált. Minden nap új kihívás: a „mi nem haldoklunk, mi így élünk” kelet-európai groteszk életfilozófia a NATO HQ szerves részévé vált. A NATO és a „transzatlanti család” megtanulta elviselni Trumpot, de Tolsztoj sorait idézve „minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan” (Pléh Csaba fordítása).

Az ankarai csúcstalálkozó megtartásában – talán a házigazdákon kívül – senki nem érdekelt. Nehéz kimondani, de a NATO erejét és vezetését hét évtizeden át biztosító ország elnökét a szövetséges országok vezetői közül kevesen akarják személyesen látni. Az iráni háborúval szemben rendkívül szkeptikus és a részvételt (eltérő okokból) elutasító európai országoknak nincs szükségük újabb, személyes konfrontációra a támogatás elmaradása miatt dühös és kiszámíthatatlan amerikai elnökkel még akkor sem, ha ez belpolitikai haszonnal járhat. Vélhetően Trump elnök sem kívánkozik Európába az által lenézett, „papírtigrisnek” titulált szövetségesekhez. 

A szövetségesi konzultációnak – egyúttal a Washingtoni Szerződés 4. cikkében rögzített funkcióként – azonban napi szinten, jó és rossz időben egyaránt, az atmoszférától függetlenül működnie kell. A konzultáció egyik alapvető célja éppen a szövetségesek közötti feszültségek csökkentése, lehetőség szerinti feloldása. Működtetése nem könnyű. Az ankarai csúcstalálkozó mindezért kivételesnek ígérkezik: a transzatlanti kapcsolatok (eddigi) mélypontján kerül rá sor.

Történelmi léptékben egyúttal figyelemreméltó, hogy a NATO belső válságai – a szövetség alapküldetését tekintve meglepő módon – mennyire kötődnek a Közel-Kelethez: 1956 Szuez, az 1967-es és 1973-os háborúk, a 2003-as Irak elleni fellépés, valamint 2026 Irán.

Milyen pozitív napirendet vagy eredményt lehet prezentálni Ankarában? 

A NATO Nemzetközi Titkársága és a tagállamok hónapok óta dolgoznak a csúcstalálkozóhoz méltó és bemutatható kezdeményezés(ek) megtalálásán. Az idő szorít, a politikai mozgástér rendkívül szűk. Az egyik terület értelemszerűen a legutóbbi, 2025. júniusi hágai NATO-csúcstalálkozón a tagállami védelmi költségvetések a GDP 5%-ára emeléséről született döntés végrehajtásának áttekintése lehet. Tekintettel azonban a végrehajtás 2035-ös határidejére (2029-re, azaz a Trump-adminisztráción túlra tervezett „áttekintéssel”), átütő eredmények nehezen lesznek bemutathatóak. Jóllehet 2025-ben valamennyi tagállam elérte a 2014-es walesi csúcstalálkozón rögzített 2%-ot, ez az érték 2026-ban akár csökkenhet is a globális gazdasági folyamatok hatásainak következtében. Mindehhez szervesen kapcsolódik a nemzeti többletforrások konkrét védelmi képességekké konvertálása a közös képességfejlesztési célokkal összhangban, a transzatlanti ipari és védelmi együttműködés fejlesztése.  Hasznos lenne a mélyebb eszmecsere a NATO sokat emlegetett „európai pillérének” megerősítéséről és az európai szerepvállalás növeléséről (burden shifting) a kontinens biztonsága kapcsán. Az Ukrajna támogatása melletti elkötelezettség megerősítése mellett a globális, ámde az euroatlanti térség biztonságát közvetlenül érintő témák is kínálnák magukat.

Az amerikai elnök kiszámíthatatlansága és a fentebb leírtak miatt azonban nem lehet tervezni. Az első Trump-ciklus a NATO szempontjából csaknem katasztrofális két brüsszeli csúcstalálkozójának (2017 és 2018) tükrében érthető az óvatosság bármilyen témakör kapcsán – hiszen az amerikai elnök bármit felhozhat (részletesen ld. Jens Stoltenberg korábbi főtitkár On My Watch emlékiratában ).

Az Irán elleni katonai akcióval kialakult térségbeli helyzet és ennek globális biztonságpolitikai és gazdasági következménye a „fehér elefánt” az ankarai ülésteremben. Egy NATO-keretű fellépés szinte teljességgel kizárható, de néhány szövetséges ország ad hoc jellegű részvételével zajló tengeri tevékenység elindítása – a Hormuzi-szoroson történő szabad áthaladás biztosítására a nemzetközi joggal összhangban – elképzelhető.

A NATO-csúcstalálkozók alkalmat nyújtanak arra, hogy a tagállamok közös kommünikében rögzítsék a külvilág felé is releváns döntéseket, illetve fejtsék ki álláspontjukat a NATO-t, vagy szélesebb értelemben vett biztonságukat érintő kérdésekről. A stratégiai kommunikáció mellett a kommüniké a belső policy-k rögzítésének is fontos eszköze. Rövidebb formája a tömörebb, néhány bekezdéses deklaráció, bár akad példa a kettő egyidejű kiadására is (különösen akkor, ha túl hosszúra sikerül a kommüniké és szükségesnek látszik egy tömör, a közvélemény számára olvashatóbb közlemény kiadása is). Részletes kommünikét legutóbb 2024-ben, Washingtonban sikerült elfogadni, 2025-ben Hágában rövid deklaráció született. A rövid közlemény nem hátrány, ugyanakkor jelzi mind napirendet, mind pedig a konszenzusra esélyes témák körét.

A fentiek alapján jelenlegi helyzetet a „csak essünk túl a csúcstalálkozón baj nélkül” kollektív várakozás jellemzi. A helyzet e téren hasonlít 2019-hez, amikor a NATO 70. éves születésnapját gyakorlatilag észrevétlenül ünnepelte. A londoni állam- és kormányfői „vezetői találkozónak” (amelyet éppen a várakozások kezelése érdekében hivatalosan nem is neveztek csúcstalálkozónak) sajátos hátteret adott Macron francia elnök néhány héttel korábban adott, nagy vihart kiváltó „a NATO agyhalottá válik” interjúja az Economistban. 

Jóllehet a hágai csúcstalálkozó deklarációja jelezte, hogy Törökország után a következő NATO-csúcstalálkozónak Albánia adhat otthont, ennek idejét nem rögzítette. Jelen pillanatban valószínűsíthető, hogy 2026-ot követően az európai szövetségeseknek „nem lesz sürgős” újabb csúcstalálkozó. Akárcsak az első Trump-adminisztráció idején, a 2019-es londoni találkozót is csak 2021-ben követte teljes csúcstalálkozó Brüsszelben – immár Biden, az év januárjában hivatalba lépett amerikai elnökkel. Nem zárható ki, hogy a következő „teljes” csúcstalálkozóra csak 2029-ben kerül sor Albániában. Amennyiben a világpolitikai események ezt szükségessé teszik, az állam- és kormányfők virtuális módon, védett csatornán is tanácskozhatnak, miként tették ezt 2022. február 25-én, az orosz invázió másnapján.

A Várakozások az ankarai NATO csúcstalálkozó előtt bejegyzés először Biztonságpolitika-én jelent meg.

Le marché parallèle des devises enregistre une légère hausse de l’euro face au dinar algérien en ce début d’août 2026. Les cotations rapportées par les […]

L’article Marché parallèle des devises : l’euro repart à la hausse face au dinar ce lundi 03 août est apparu en premier sur .

La Cour constitutionnelle a validé, lundi 3 août 2026, le règlement intérieur du Sénat. La séance plénière s'est déroulée sous la présidence du Professeur Cossi Dorothé Sossa, président de la Cour constitutionnelle.

Par décision DCC 26-006 du 03 août 2026, la Cour constitutionnelle valide le règlement intérieur du Sénat adopté par la nouvelle institution le 30 juillet 2026. À l'issue de l'examen, la haute juridiction elle a estimé que l'ensemble des dispositions du texte respecte les exigences constitutionnelles.

La décision sera notifiée à la doyenne d'âge en second du Sénat et publiée au Journal officiel. Cette validation permet au Sénat de disposer d'un cadre juridique désormais exécutoire pour son fonctionnement et constitue une nouvelle étape dans le fonctionnement de cette institution prévue par la révision constitutionnelle.

Le Sénat est composé de membres de droit, notamment d'anciens hauts responsables de l'État, ainsi que de personnalités désignées par les présidents de la République et de l'Assemblée nationale.
Cette institution a pour mission de contribuer à la régulation de la vie politique, au renforcement de l'unité nationale et d'examiner certaines lois adoptées par le parlement en demandant, le cas échéant, une seconde lecture, à l'exception des lois de finances.